Leírás :)

Ez a bővített :) Am kérlek írjátok le mit szólnátok az ÖTLET-hez :)

Mena Davidson tökéletes példa a különcök osztagára. Csendes, visszahúzódó, gondolataiba mélyen belemerülő lány. Nem beszél csak, ha kérdezik, de még akkor sem mindig. Jelenleg édesanyjával él egy hegyvidéki területen, kitartóan keresve anyjának valami normális pasit. Aztán a fiatal nő hirtelen ötletként kitalálta, hogy egyszem gyermekének szüksége van környezetváltozásra, így végig sem gondolva kijelenti a lányra a "végzetes csapást": költözünk.

De mi van akkor, ha költözéssel nemcsak a környezete, de az életének alapja is megváltozik?
Valami mássá, valami veszélyessé alakul? Ha már az sem tudod, hogy ki vagy valójában?
Ha a veszély csábítóvá, a biztonság pedig taszítóvá minősül?
A szenvedély pedig rád tör, de még nem tudod, hogy ez a vesztedet okozza e majd.
Felmered vállalni magad?
Ellen tudsz állni a csábításnak?

Olvasd,
Élvezd - s találd meg a tökéletes egyensúlyt mely nem pusztít, csak részegít... aztán pedig gyere el hozzám, én várni foglak!
Mondd el majd nekem őszintén; te ellen tudtál állni? Esetleg Te is egy lettél az áldozataim közül?
Válaszolj majd őszintén...

2. Akaratlanul

Sziasztok! Köszi a nézettséget, igyekszem a kövvel. Még mindig kevés a változás :)

 

Amint a szobámba értem, azonnal az ágyra vetődtem. Elképzelhetetlenül közel kerültem a síráshoz, pedig sosem voltam az a fajta. Még csak nem is az fájt, hogy elköltözünk, mert abba bele tudtam nyugodni. Az zavart, hogy nem kérdezett meg. Az, hogy úgy kezelt, mint tíz évvel ezelőtt. Valószínűleg nem tudtam volna megváltoztatni a véleményét, de így végképp nincs esélyem semmire, hogy a házat is eladta. Zavart, hogy nem tudtam mit tenni, frusztrálttá tett.
Így, mikor Jean óvatlanul belépett a szobába – valószínűleg, hogy vigasztaljon, vagy csak kiszedje belőlem, mit tudok –, kicsit ráförmedtem. Ő azonban már hozzászokott a jellememhez tartozó hirtelen hangulatváltásaimhoz, így figyelmen kívül hagyta a felmenői szidását, nyugodtan letelepedett az ágyam melletti puha „párnaszékre”.

- Lenyugodtál? – kérdezte a kirohanásomat követő csendet megszakítva.
- Le – feleltem viszonylag az igazat. Belül ugyan még fortyogtam, de ezt már tudtam kezelni.
- Helyes – sóhajtotta. – Na, szóval mi is folyik itt?
- Elköltözünk, hallottad.
- Valami hozzáfűznivalód van?
- Van. Pontosan miért is vagy itt? – kérdeztem nyíltan. Látszólag megrendítette ez a hirtelen témaváltás, ugyanis percekig szólni sem bírt.
- Hogy-hogy miért? – tudakolta halkan. – A barátod vagyok. Vagy már nem? – Ijedten kapta rám a szemeit, én pedig elmosolyodtam ezt látva.
- Jean – szóltam hozzá gyengéden – Tudod jól, hogy az vagy. Miért kérdezel balgaságokat?
- Balgaság? Nálad sosem lehet tudni, hogy is állnak a dolgok, Mena – keserűen hallatszottak szavai, ez pedig kiszakított az addigi révedtségemből.
- Miről beszélsz?
- Régen úgy viselkedtél, mintha… – Úgy tűnt, a szavak nehézkesen jöttek a szájára. – Mintha szerelmes volnál belém. – Eszembe ötlött az emlék, mikor valóban úgy gondoltam, hogy a legjobb barátomba szerettem bele. Keserű lett tőle a szám íze. Nem szívesen emlékeztem vissza a sok álmatlanul töltött éjszakára, mikor csak az járt a fejemben, hogy a francba, el fogom rontani a barátságunkat.
- Ez… – Hirtelen úgy tűnt, nekem is gondom akadt a beszéddel. – Jean – próbálkoztam. – Sajnálom, ha ezt a látszatot keltettem! – Segítséget keresve néztem körül a szobámban. Az órán állapodott meg a tekintetem. – Fél három lesz, Jean. Fáradt vagyok, és hosszú napoknak nézek elébe. Szeretnék lefeküdni.
- Igazad van. Reggel beszélünk – állt fel, és indult az ajtó irányába. Azonban mikor visszanézett, megdermedt bennem a vér. Talán soha nem tudom elfelejteni azt az űzött tekintetet, ami akkor meredt rám.

***

Fáradtan ültem fel az ágyamban, majd az órára ránézve vissza is dőltem. Még csak fél hat. A legújabb álmomban valakit kergettem. Sötét hajú, magas, szálkás izmokkal rendelkező férfi volt. Miközben üldöztem, folyamatosan nevetett. De ettől a hangtól a hideg kirázott, és zsigeri félelem töltött el. Megmagyarázhatatlan nyugtalanság kerített hatalmába, miközben az ablakhoz sétáltam.
Kinéztem a pirkadati félhomályra. A pára levegője lassan szállingózott felfele az égbe, a harmatcseppek nyugodtan pihentek meg a fűszálakon, virágszirmokon. Nyugalom és béke áradt mindenfelől, én mégis feszült voltam. Próbáltam azzal magyarázni, hogy az álom zavart és a tudat, hogy nem sokára elköltözöm. De egyik se tűnt helyénvalónak.
Kinyitottam az erkélyajtót, majd kiléptem rajta. A táj és az érzés, amit magából árasztott, mit sem változott. Úgy tűnt, csak én voltam feszült. Rátámaszkodtam a korlátra, míg a környezetet vizsgáltam. El akartam menni, menni, futni a szabadban! Azonban a látvány letaglózott, és földbegyökerezett a lábam. A pára lassan szállt fel, a Nap pedig hátulról megvilágított mindent. A bokrot, a fákat, a kis madarat, aki a földön keresgélte a magvakat, az öreg kandúrt, aki lesből figyelte, várta a pillanatot, hogy mikor csaphat le. A szél feltámadt, arcomba sodorta a barnás-vöröses tincseimet. Elsöpörtem a szemem elől, nem akartam lemaradni semmiről.
Régi ismerősöm futott végig a járdán ügyet sem véve szegény kis madárról, így az ijedten röppent el az útjából. Kuncogtam a látványtól, mikor a fiú megfordult, körülnézett, hogy honnan jöhetett az utána méltatlankodva csiripelő madár hangja. Meglátott engem, mosolyogva integetett, érdeklődött hogylétem felől. Szóltam neki, hogy várjon, mert vele tartok futni, és akkor majd beszélünk. Később együtt szaladtam vele egy vagy kettő kilométernek megfelelő távot, majd hazáig is kocogtam. Az időt megnézve láttam, hogy még csak hat óra, így zuhanyozni indultam.

***

Immáron teljesen felfrissülve léptem be a kihűlt szobámba. Az erélyajtó tárva nyitva volt, pedig emlékeztem, direkt becsuktam, hogy a majd felmelegedő levegő ne térhessen be, ezzel hőséget okozva idebent. Azonban nem volt meleg kint, sőt, még az eső is eleredt, ami furcsa így augusztus elején. De ami meglepett, az az enyhén felforgatott szoba látványa volt.
Homlokomat ráncolva néztem körül.
- Talán mégis nyitva hagytam. Valószínűleg feltámadt a szél, és a miatt nézett így ki a szoba. Végül is az ágyat nem vetettem be, és csak a könnyű dolgok estek le. Nem kell rögtön pánikolni. Még a végén olyan leszek, mint Yv, paranoiás – gondolkodtam magamban.
Azonban a zaklatottságom nem múlt, s ezt még fokozta az is, hogy az íróasztalomon egy levél várt rám: „Figyelünk. Mindig nézz a hátad mögé! Jacob”
Utoljára két napja kaptam hasonló üzenetet, mindegyikben egy figyelmeztetés vagy egy ismerősömet érintő fenyegetés volt. Sajnos, én nem mondhatom azt, hogy nem tudom, miről van szó, mert akkor hazudnék.
Két éve elmentem egy buliba egy régi barátnőmmel, Lenával a „hú, de édes” pasija házába, ahol állítólag egy „hű, de menő” partit adott. Mondtam neki, hogy ez nem jó ötlet, hiszen még nem ismerte olyan jól a fiút, mint ahogy állította. Tulajdonképpen semmit sem tudott róla a nevén, a kinézetén és pár alap dolgon kívül. Ő könnyedén leállított azzal a dumájával, hogy én túl feszült és ideges vagyok. Jó barátnőhöz méltóan vele tartottam, mert nem akartam, hogy bármi hülyeséget is csináljon, ami az ő naiv személyétől hamar ki is tellett. Igazam be is bizonyult, amikor fél órával az érkezésünk után, szembesétáltam pár belőtt férfival.

Kiderült, hogy a pasija, Jacob droggal kereskedett – az öntudatukat vesztett pasik igen jó beszélőkével rendelkeztek. Ekkor én szóltam Lenának, hogy mennünk kéne, azonban Jacob – mert végül is miért ne – kihallgatta a beszélgetésünket. Lenát addigra belőtték, így fél kába állapotban nem vettem hasznát. Engem egy szobába zártak be, hogy a „főnök” később elszórakozhasson velem. Szerencsére erre nem került sor, mert egy csapat idióta, önfeláldozó barom kiszabadított – inkább kihurcoltak, miután szétlődöztek mindent.
Hat hónapig nem kaptam semmi hírt Jacobékról, de az utóbbi időben elkezdett fenyegető leveleket küldözgetni. A fiúk vezetője, Dean akkor megkért, hogy csatlakozzak hozzájuk, de mivel visszautasítottam őket – és kijelentettem, én aztán nem fogok gépfegyverrel rohangálni –, ezért inkább folyamatosan megfigyelés alatt tartottak; mondván, veszélyt jelenthetek rájuk. Eddig nem is foglalkoztam volna a dologgal, de most megszaporodtak a fenyegető levelek Jacobtól.
- Lehet, hogy fel kéne hívnom őket. – Gyomorgörccsel feküdtem vissza aludni még egy kicsit.

***

Mikor legközelebb kinyitottam a szemem, Yv kék szemével és mosolygós arcával néztem farkasszemet.
- Mivel idegelted ki, Mr. Kőbunkót? – vigyorgott rám köszönésképpen.
- Neked is jó reggelt, Yv – ásítottam.
- Persze, persze, reggelt! Na, szóval? – csillogó szeme láttán muszáj volt felkuncognom. – Hé, ne nevess! Tessék most azonnal megmondani, mit csináltál vele, hogy aztán én is idegesíthessem vele! – Na, igen! Yvnél és Jeannál lassan bevett szokássá nőtte ki magát, hogy egymást idegesítsék. Soha nem is értettem, miért veszekednek folyton, mikor jól is kijöhetnének egymással. – Mena! – replikázott drága barátosném. – Ne nevess! – szólt rám, mikor a beszédét hallgatva felnevettem. – Tessék azonnal elmondani, mit csináltál! – parancsolt rám. – De tényleg, Mena. Nem tudom, mit mondtál neki, de Jean nagyon kiakadt. Rég láttam már ilyennek… – Arcán eddig uralkodó érzelmek helyét most színtiszta aggodalom vette át. Elkomolyodva néztem arcára, miközben visszaidéztem a beszélgetésünket. Sajnos semmit nem találtam, ami miatt így kiakadhatott.
- Nem tudom, Yv, tényleg nem tudom – suttogtam összeszorított fogakkal, közben kezembe temettem az arcom. – Fogalmam sincs, mit csináltam – gyászosan pillantottam Yvre. Most lágyan mosolygott rám, míg én egyre jobban belelovaltam magam a bűntudatba.
- Hé, Mena, semmi baj – kezdte el simogatni a hátamat, mikor látta, hogy mindjárt sírva fakadok. – Hallod?
- Kényelmetlenül éreztem magam a tudattól, hogy holnapután már nem ebben az ágyban ébredek majd. Úgy gondoltam, ha majd egyszer el is költöznék, akkor is csak pár házzal leszek arrébb. Erre most kiderült, hogy nem csak pár utcával leszek arrébb, nem, én egy teljesen másik államba költözök. Közben bejött Jean, és egyszerűen ráförmedtem, pedig ő csak segíteni akart, utána meg elzavartam.

- Ez még nem egy olyan égbekiáltó bűn – nyugtatgatott.
- De nem ment, csak megkérdezte, hogy lehiggadtam-e. Ekkor elterelődött a beszélgetés, és… emlékszel arra, hogy azt hittem, szerelmes vagyok Jeanba? – Keserédes lett a mosolya, mikor bólintott.
- Igen, mi van vele? – nem árult el semmit a hangja, de tekintetén láttam, hogy nem közömbös a téma.
- Nem voltam az, de ő azt hitte, hogy igen, és kiakadt. Én ekkor megnyugtatásképp elmondtam neki, hogy nem vagyok belé szerelmes, de nem úgy reagált, ahogy vártam. Nem sóhajtott fel megkönnyebbülten, hogy hála az Égnek. Csendben maradt, mintha azt várta volna, hogy folytassam. Miért nem mondta, hogy jaj, de jó vagy valami? – tanácstalanul szemléltem Yvet.
- Nem tudom – suttogta meglepetten és kicsit rosszallóan is.
- Utána elküldtem, mondván fáradt vagyok, és ő szó nélkül távozott. Zaklatottnak tűnt.
- Az is volt, nekem elhiheted. Hiába nyaggattam, nem szólt semmit. Rohadt idegesítő egy pasas ez – mondta erre vigyorogva, majd mikor látta, hogy nem válaszoltam, hátba csapott. – Na, elég ebből a szánalmas viselkedésből! Gyerünk felkelni! Claire sonkás-tojásos palacsintát csinált, hátha megbocsátasz neki.
- Mi? Én nem vagyok rá mérges – fordultam felé, miközben nyújtózkodtam.
- Ő azt hiszi, szóval kelj fel! Utána meg segítek pakolni!
Hihetetlen, hogy még ilyenkor is képes optimista maradni! Mindenesetre hatott, mivel öt perc múlva már felöltözve üldögéltem a teámat iszogatva.

 

Fejezet végéhez tartozó megjegyzések:

Kritikát írnátok? *.*

Ajándék... Nektek :)

Úgy döntöttem megosztom veletek pár naponta egy-egy gondolatomat, v éppen fejezet részletecskét :) 
Dehogy éppen melyikből lesz az titok ^^" Sőt, ha beválik az ötlet és tetszeni fog nektek - visszajelzéseitekkel, v a követők számának növelésével jelezhetitek ezt -, akk azt is kipróbálhatjuk, h pár olyan részletet is küldök, ami még a meg nem írt fejezetek része lesz :) Mit szóltok? Tetszik az ötlet?
Ehhez a megjegyzéshez kérem a megjegyzéseket :)

Sziasztok!

Sziasztok, meghoztam az elsőt fejezetet! Inkább prológusnak mondanám :D Mindegy :)
Jó olvasást! Kérlek írjatok bejegyzéseket, s iratkozzatok fel! :)




Anyu ugyan már számtalanszor elmondta, de még csak most - 22 éves fejjel - jöttem rá, hogy ha valakinek elmondhatod a gondolataidat, az megnyugtat. Ha ez - a mai napon - nem történt volna meg, talán sosem jövök rá, hogy, ha beszéddel nem is, de írással tudom kifejezni csak igazán magam. És ez a tény, valamiért megnyugtatott. Talán, erre van most igazán szükségem...”

„Lélekszakadva futottam végig a sötét utcákon, sikátorokon. A tüdőm sípolt, mintha most bukkantam volna fel a víz alól, 4 perc után először. Remegtem, mint a nyárfalevél, de nem mertem megállni. Egyszerűen nem szabadott. A víz már szakadt rólam, de még mindig hallottam, ahogy követett. Már erősen ziháltam, a lábaim zsibbadtak és leszakadni készültek, de nem álltam meg. Egyszerűen nem szabadott, mert ha megállok, akkor halott vagyok.
A tempóm lassulni kezdett, tudatában voltam. Hallottam, hogy kezd felzárkózni mögöttem, és ez mindennél jobban megrémisztett.

-          Gyerünk! – ordítottam magamra, és gyorsabb tempóra ösztökéltem magam. Féltem, rettegtem, hogy el fog kapni, és akkor én meg fogok halni. Ezért, bár már a vésztartalékaim fogyóban voltak, gyorsítottam. Úgy rohantam el a már bezárt boltok, áruházak elől, mintha az életem múlna rajta. A gond csak az volt, hogy valóban ez volt a helyzet. Befordultam a következő saroknál, és csak imádkozni tudtam, hogy nem zsákutcában kötöttem ki. 

Milyen kár, hogy nem voltam sose az a nagy vallásos. Talán pont ezért nem hallgattak rám az égiek, és gondolván most jól megszívatnak, direkt imádkozásom tárgyát tették akadályommá…

-          A francba! – mormoltam kétségbeesetten. Jó két méter magas volt a fal előttem. Nekifutottam, próbáltam felrugaszkodni rá. Éreztem, ahogy kezembe belenyilall a fájdalom, de nem törődtem vele.

Egy kés repült a kezem mellé, de már nem értem rá azzal foglalkozni. Egy test rántott le magához, majd rám tehénkedett, ezzel gátolva meg, hogy elmenekülhessek.

-          Ugye nem gondoltad komolyan, hogy elmenekülhetsz? – nézett le rám fölényesen vigyorogva. Zavartan néztem az arcát.

-          Dehogynem, és hidd el sikerülni is fog – mosolyogtam rá ártatlanul. Összevonta a szemöldökét.

-          Kedvesem, körülbelül annyi esélyed van rá, hogy innen elmenekülj, mint annyi, hogy én korai nyugdíjat kapok – eszelősen elvigyorodtam, mikor megláttam azt a bizonyos árnyalakot. Erőteljesen az engem sanyargató pasi hasába rúgtam, mire az legördült rólam. Már tápászkodott volna fel, mikor az mellkasára támaszkodva, visszakényszerítettem. Gyakorlatias mozdulatokkal fordítottam a hátára, majd a kezeit hátracsavarva, a hátára térdeltem.

-          Én inkább a korai haláltól tartanék – Tudtam jól, hogy a mondandó egyáltalán nem illik az előbb mondottakhoz, de most ez legkevésbé sem tudott érdekelni. Megrészegített a tudat, hogy hatalmam van, és azt csinálhatok a testével, amit csak szeretnék.

-          Mena – szólt hozzám Carlos, de nem figyeltem már rá. A férfi hátába suttogtam, hogy miképp és milyen hosszan végezném ki. – Mena! – Egy rántást éreztem a karomon, majd ahogy elrángatnak az egyre inkább remegő test mellől. – Hé, elég lesz! – Kábultan néztem fel a fiú arcára, majd észbe kapva kiszabadítottam magamból kezei fogságából,  és magamtól álltam fel.

-          Kezdesz megőrülni, hercegnő! – A gúnyos hang felé kaptam a fejemet, és nem csalódtam. Vigyorgó arca láttán, csak felnevettem, miközben elindultam az irányába.

-          Lehet, hogy igazad van, Night. Akkor viszont kezdhetsz félni, mert te leszel az első komolyabb áldozatom – nevettem. Kacagtam, mert jó kedvem volt, és kacagtam, mert lehet, hogy valóban kezdtem megőrülni.

-          Várni foglak, drága ellenségem, de ne hidd, hogy hagyni is fogom magamat! – Azzal egy dobótőrt hajított felém, és eltűnt az éjszakában…”

Miután zihálva ébredtem fel a legújabb abszurd álmomból úgy döntöttem inkább elmegyek, iszom egyet. Csendesen lopakodtam el anyu szobája előtt. Ugyan még világosság volt bent, mégsem akartam megzavarni. Így hát, nesztelenül próbáltam eljutni a konyhába.
Valószínűleg mindenkivel legalább egyszer megesett már, hogy mikor az ember a legóvatosabb akar lenni, akkor sikerül a legbénábban minden. Jelen esetben is így volt ez.

-           Oh, a francba! – fogtam meg a fájós lábam – amit az a nagyon ellenszenves fotel okozott –, minek következtében szerencsésen elvesztettem az egyensúlyom, és a földön kötöttem ki.
Amilyen gyorsan csak tudtam feltápászkodtam, és letojva az esetleges – ennél nagyobb – zajcsapást besétáltam a konyhába. Természetesen most, hogy nem próbálkoztam, rögtön sikerült sértetlenül eljutni oda. Felkapcsoltam a kislámpát, és majdnem szívrohamot kaptam a fekete ruhás alak láttán.

Meglepetten nézett rám, én pedig felsóhajtottam arca láttán. Csak Jean volt az.

-          Jean? Mit keresel te itt? – találtam meg a hangom.

-          Anyukád mondta, hogy jöjjek ide. Yv előjöhetsz. Mena az – tette hozzá, mikor nem kapott semmilyen reakciót. – Yv!

-          Itt vagyok, úgyhogy kussolj! Szétmegy a fejem a sok dumádtól – bújt elő a kékeszöld szemű barátosném. – Oh, szia Mena!

-          Szia – ráncoltam a szemöldököm. – Szóval, miért is vagytok ti itt éjnek-évadján?

-          Mondtam már, Claire kérte. Mi történt?

-          Ezt én is nagyon szeretném megtudni. Amúgy meg, van egy olyan érzésem, hogy mindjárt kiderül. Anyu – beszéltem az ajtónak –, előjöhetsz.

-          Ez valamilyen szappanopera, vagy csak szimplán egy kandi kamerás műsor? – értetlenkedett Jean.

-          Egyik sem, Jean kedves. Úgy gondoltam jó ötlet lesz, ha ti is itt lesztek, mikor bejelentem – bújt elő. Az értetlen arcok láttán elmosolyodott, és intett, hogy menjünk a nappaliba. Mikor mind helyet foglaltunk, belekezdett.

-          Gondolom, észrevettétek, hogy mostanában valamicskével jobb a kedvem. Mena, te tudod, hogy már régóta el szeretném adni ezt a házat, és most – vett egy nagy levegőt – sikerült.  Tudom, hogy ez hirtelen jött, de…

-          Igen, nagyon hirtelen jött – vágtam közbe. – Anyu – kezdtem volna, de nem hagyta folytatni.

-          Mena! Tudom, hogy nem szeretnél költözni meg minden, mert itt vannak a barátaid. Azonban, úgy veszem észre, hogy egyre inkább kezdesz begubózódni. És ezt nemcsak én vettem észre. Nem mozdulsz ki, nem találkozol Jeanékkal, nem beszélgetsz velünk, csak ülsz a szobádban, olvasol, elmélkedsz vagy zenét hallgatsz. Én nem tudom, mi van veled, nem vagyok már tinédzser, nem értem már meg a te korosztályod gondolkodásmódját. – Inkább nem javítottam ki, hogy már 20 vagyok, és az nem tini. – És, ha ez nem lenne elég, én is szeretnék már továbblépni innen. Itt minden édesapádhoz köt. Ahová pedig költözünk, biztosra veszem, hogy hamar be fogsz tudni illeszkedni. Hisz olyan kis aranyos. Az egyetemek pedig! Tetszeni fognak neked.

-          Anyu, én elleszek itt. Nem muszáj magaddal vinned.

-          Drágám, még ha itt is mernélek hagyni egyedül – amit nem tennék soha –, ez akkor sem jönne össze. A ház… khm, már eladtam – bökte ki.

-          Hogy mondod – ugrottam fel a fotelből, ahol addig ültem. – Ugye ez csak egy vicc? – Én legalábbis elkeseredetten szerettem volna hinni ebben.

-          Nem, sajnálom – De nem. Miért is lenne egyszer úgy, ahogy én szeretném? – Viszont, srácok! Későre jár már. Vendégszobákba már megágyaztam nektek – Szófogadóan felálltunk, és elindultunk csendben, még mindig a történtek hatása alatt állva. – Mena – szólt utánam anyu.

-          Tessék? – kérdeztem fáradtan.

-          Kérlek, holnap korán ébredj fel. Neki kell állni, pakolni.

-          Mikor megyünk? – döbbentem meg.

-          Két nap múlva, délben indulunk

Azt hiszem az életem fordulópontját anyám intézte el, azzal, hogy elköltöztetett minket. De hogy mi lesz ebből? A gond az, hogy még én sem tudom.

Leírások, tudnivalók

Sziasztok! Alásan jelentem, új történetbe kezdek. Még csak a leírás van meg, de lassan, inkább biztosan haladni fogok. A blogot most, esetleg holnap készítem el, az első fejezet - inkább csak prolológus -, pedig valamikor a héten kerül fel. Légy szíves, a véleményeteket írjátok meg, mert félek, szárnypróbálgatásommal csak hülyét csinálok magamból >__<" Köszönöm! ^^" Cím, még tökéletes nincs, így nem írok oda semmit, a leírás: ‚‚Sok mindenről lehetne filozófálni, elmélkedni; Az életről, annak avagy a mi - homo sapiensek, élőlények - létezésének okáról, evésről, alvásról, de még akár a szomszéd kutyájáról is. Szóval alapjába véve bármiről." Mena Davidson tökéletes példa a különcök osztagára. Csendes, visszahúzodó, gondolataiba mélyen belemerülő lány. Nem beszél csak, ha kérdezik, de még, akkor sem mindig. Jelenleg édesanyjával él egy hegyvidéki területen, kitartóan keresve anyjának valaki normális pasit. Aztán a fiatal nő hirtelen ötletként kitalálta, hogy egyszem gyermekének szüksége van környezetváltozásra, így végig sem gondolva kijelenti a lányra ‚‚végzetescsapást": Költözünk