2013. június 28., péntek

Ajándék... Nektek :)

Úgy döntöttem megosztom veletek pár naponta egy-egy gondolatomat, v éppen fejezet részletecskét :) 
Dehogy éppen melyikből lesz az titok ^^" Sőt, ha beválik az ötlet és tetszeni fog nektek - visszajelzéseitekkel, v a követők számának növelésével jelezhetitek ezt -, akk azt is kipróbálhatjuk, h pár olyan részletet is küldök, ami még a meg nem írt fejezetek része lesz :) Mit szóltok? Tetszik az ötlet?
Ehhez a megjegyzéshez kérem a megjegyzéseket :)

2013. június 20., csütörtök

Sziasztok!

Sziasztok, meghoztam az elsőt fejezetet! Inkább prológusnak mondanám :D Mindegy :)
Jó olvasást! Kérlek írjatok bejegyzéseket, s iratkozzatok fel! :)




Anyu ugyan már számtalanszor elmondta, de még csak most - 22 éves fejjel - jöttem rá, hogy ha valakinek elmondhatod a gondolataidat, az megnyugtat. Ha ez - a mai napon - nem történt volna meg, talán sosem jövök rá, hogy, ha beszéddel nem is, de írással tudom kifejezni csak igazán magam. És ez a tény, valamiért megnyugtatott. Talán, erre van most igazán szükségem...”


„Lélekszakadva futottam végig a sötét utcákon, sikátorokon. A tüdőm sípolt, mintha most bukkantam volna fel a víz alól, 4 perc után először. Remegtem, mint a nyárfalevél, de nem mertem megállni. Egyszerűen nem szabadott. A víz már szakadt rólam, de még mindig hallottam, ahogy követett. Már erősen ziháltam, a lábaim zsibbadtak és leszakadni készültek, de nem álltam meg. Egyszerűen nem szabadott, mert ha megállok, akkor halott vagyok.
A tempóm lassulni kezdett, tudatában voltam. Hallottam, hogy kezd felzárkózni mögöttem, és ez mindennél jobban megrémisztett.
-          Gyerünk! – ordítottam magamra, és gyorsabb tempóra ösztökéltem magam. Féltem, rettegtem, hogy el fog kapni, és akkor én meg fogok halni. Ezért, bár már a vésztartalékaim fogyóban voltak, gyorsítottam. Úgy rohantam el a már bezárt boltok, áruházak elől, mintha az életem múlna rajta. A gond csak az volt, hogy valóban ez volt a helyzet. Befordultam a következő saroknál, és csak imádkozni tudtam, hogy nem zsákutcában kötöttem ki. 
Milyen kár, hogy nem voltam sose az a nagy vallásos. Talán pont ezért nem hallgattak rám az égiek, és gondolván most jól megszívatnak, direkt imádkozásom tárgyát tették akadályommá…
-          A francba! – mormoltam kétségbeesetten. Jó két méter magas volt a fal előttem. Nekifutottam, próbáltam felrugaszkodni rá. Éreztem, ahogy kezembe belenyilall a fájdalom, de nem törődtem vele.
Egy kés repült a kezem mellé, de már nem értem rá azzal foglalkozni. Egy test rántott le magához, majd rám tehénkedett, ezzel gátolva meg, hogy elmenekülhessek.
-          Ugye nem gondoltad komolyan, hogy elmenekülhetsz? – nézett le rám fölényesen vigyorogva. Zavartan néztem az arcát.
-          Dehogynem, és hidd el sikerülni is fog – mosolyogtam rá ártatlanul. Összevonta a szemöldökét.
-          Kedvesem, körülbelül annyi esélyed van rá, hogy innen elmenekülj, mint annyi, hogy én korai nyugdíjat kapok – eszelősen elvigyorodtam, mikor megláttam azt a bizonyos árnyalakot. Erőteljesen az engem sanyargató pasi hasába rúgtam, mire az legördült rólam. Már tápászkodott volna fel, mikor az mellkasára támaszkodva, visszakényszerítettem. Gyakorlatias mozdulatokkal fordítottam a hátára, majd a kezeit hátracsavarva, a hátára térdeltem.
-          Én inkább a korai haláltól tartanék – Tudtam jól, hogy a mondandó egyáltalán nem illik az előbb mondottakhoz, de most ez legkevésbé sem tudott érdekelni. Megrészegített a tudat, hogy hatalmam van, és azt csinálhatok a testével, amit csak szeretnék.
-          Mena – szólt hozzám Carlos, de nem figyeltem már rá. A férfi hátába suttogtam, hogy miképp és milyen hosszan végezném ki. – Mena! – Egy rántást éreztem a karomon, majd ahogy elrángatnak az egyre inkább remegő test mellől. – Hé, elég lesz! – Kábultan néztem fel a fiú arcára, majd észbe kapva kiszabadítottam magamból kezei fogságából,  és magamtól álltam fel.
-          Kezdesz megőrülni, hercegnő! – A gúnyos hang felé kaptam a fejemet, és nem csalódtam. Vigyorgó arca láttán, csak felnevettem, miközben elindultam az irányába.
-          Lehet, hogy igazad van, Night. Akkor viszont kezdhetsz félni, mert te leszel az első komolyabb áldozatom – nevettem. Kacagtam, mert jó kedvem volt, és kacagtam, mert lehet, hogy valóban kezdtem megőrülni.
-          Várni foglak, drága ellenségem, de ne hidd, hogy hagyni is fogom magamat! – Azzal egy dobótőrt hajított felém, és eltűnt az éjszakában…”

Miután zihálva ébredtem fel a legújabb abszurd álmomból úgy döntöttem inkább elmegyek, iszom egyet. Csendesen lopakodtam el anyu szobája előtt. Ugyan még világosság volt bent, mégsem akartam megzavarni. Így hát, nesztelenül próbáltam eljutni a konyhába.
Valószínűleg mindenkivel legalább egyszer megesett már, hogy mikor az ember a legóvatosabb akar lenni, akkor sikerül a legbénábban minden. Jelen esetben is így volt ez.


-           Oh, a francba! – fogtam meg a fájós lábam – amit az a nagyon ellenszenves fotel okozott –, minek következtében szerencsésen elvesztettem az egyensúlyom, és a földön kötöttem ki.
Amilyen gyorsan csak tudtam feltápászkodtam, és letojva az esetleges – ennél nagyobb – zajcsapást besétáltam a konyhába. Természetesen most, hogy nem próbálkoztam, rögtön sikerült sértetlenül eljutni oda. Felkapcsoltam a kislámpát, és majdnem szívrohamot kaptam a fekete ruhás alak láttán.

Meglepetten nézett rám, én pedig felsóhajtottam arca láttán. Csak Jean volt az.
-          Jean? Mit keresel te itt? – találtam meg a hangom.
-          Anyukád mondta, hogy jöjjek ide. Yv előjöhetsz. Mena az – tette hozzá, mikor nem kapott semmilyen reakciót. – Yv!
-          Itt vagyok, úgyhogy kussolj! Szétmegy a fejem a sok dumádtól – bújt elő a kékeszöld szemű barátosném. – Oh, szia Mena!
-          Szia – ráncoltam a szemöldököm. – Szóval, miért is vagytok ti itt éjnek-évadján?
-          Mondtam már, Claire kérte. Mi történt?
-          Ezt én is nagyon szeretném megtudni. Amúgy meg, van egy olyan érzésem, hogy mindjárt kiderül. Anyu – beszéltem az ajtónak –, előjöhetsz.
-          Ez valamilyen szappanopera, vagy csak szimplán egy kandi kamerás műsor? – értetlenkedett Jean.
-          Egyik sem, Jean kedves. Úgy gondoltam jó ötlet lesz, ha ti is itt lesztek, mikor bejelentem – bújt elő. Az értetlen arcok láttán elmosolyodott, és intett, hogy menjünk a nappaliba. Mikor mind helyet foglaltunk, belekezdett.
-          Gondolom, észrevettétek, hogy mostanában valamicskével jobb a kedvem. Mena, te tudod, hogy már régóta el szeretném adni ezt a házat, és most – vett egy nagy levegőt – sikerült.  Tudom, hogy ez hirtelen jött, de…
-          Igen, nagyon hirtelen jött – vágtam közbe. – Anyu – kezdtem volna, de nem hagyta folytatni.
-          Mena! Tudom, hogy nem szeretnél költözni meg minden, mert itt vannak a barátaid. Azonban, úgy veszem észre, hogy egyre inkább kezdesz begubózódni. És ezt nemcsak én vettem észre. Nem mozdulsz ki, nem találkozol Jeanékkal, nem beszélgetsz velünk, csak ülsz a szobádban, olvasol, elmélkedsz vagy zenét hallgatsz. Én nem tudom, mi van veled, nem vagyok már tinédzser, nem értem már meg a te korosztályod gondolkodásmódját. – Inkább nem javítottam ki, hogy már 20 vagyok, és az nem tini. – És, ha ez nem lenne elég, én is szeretnék már továbblépni innen. Itt minden édesapádhoz köt. Ahová pedig költözünk, biztosra veszem, hogy hamar be fogsz tudni illeszkedni. Hisz olyan kis aranyos. Az egyetemek pedig! Tetszeni fognak neked.
-          Anyu, én elleszek itt. Nem muszáj magaddal vinned.
-          Drágám, még ha itt is mernélek hagyni egyedül – amit nem tennék soha –, ez akkor sem jönne össze. A ház… khm, már eladtam – bökte ki.
-          Hogy mondod – ugrottam fel a fotelből, ahol addig ültem. – Ugye ez csak egy vicc? – Én legalábbis elkeseredetten szerettem volna hinni ebben.
-          Nem, sajnálom – De nem. Miért is lenne egyszer úgy, ahogy én szeretném? – Viszont, srácok! Későre jár már. Vendégszobákba már megágyaztam nektek – Szófogadóan felálltunk, és elindultunk csendben, még mindig a történtek hatása alatt állva. – Mena – szólt utánam anyu.
-          Tessék? – kérdeztem fáradtan.
-          Kérlek, holnap korán ébredj fel. Neki kell állni, pakolni.
-          Mikor megyünk? – döbbentem meg.
-          Két nap múlva, délben indulunk

Azt hiszem az életem fordulópontját anyám intézte el, azzal, hogy elköltöztetett minket. De hogy mi lesz ebből? A gond az, hogy még én sem tudom.